Libretto epub
Íme a blog java elektronikus könyvben, itt tölthető. Jól jöhet villamoson vagy metrón, egy-egy "fejezet" pont egy mozgólépcsőnyi idő. Örülök, ha sikerül mosolygó arccal pozíciót fogni a hamarosan induló szerelvényben.
Jó e-olvasást kívánok. Az ebook szabadon terjeszthető. Naná.
A freeblogról
2006 nyarán, amikor bekötöztem a freeblogra, már élénk szellemi élet zajlott itt. Rengeteg jó fej írt énblogot, véleméynyblogot, de irodalmárkodtak is már. Többük kiköltözött azóta, de jöttek újak. A Tandem köré szerveződő csoportok... amikor be lehetett ülni úgy a kocsmába egyedül, hogy a végén mindig került blogger-ivócimbora, jobb esetben bloggerina. A freeblog ugyanis nagy, intellektuális dugások kerítője is, ha úgy tetszik.
Nem lehetek elég hálás a freeblognak. Utat engedett intellektuális exhibicionizmusomnak, olykor ripők és felszínes írócskai ambícióimnak. Olvasókat szerzett nekem, sok-sok hűséges olvasót is. Felsorolni is nehezen tudnám, mennyi ismerősöm lett, akiket a freeblognak köszönhetek. És ezek az ismerősök, vélhetően az egyező szellemi indíttatásnak köszönhetően jobbára még mindig megvannak - ezt 2011-ben feltétlenül érdemes feljegyeznünk.
Számos helyzetben kripli vagyok és fasz - nem nagyon tudtam apám haláláról, az arra való készülésről sem beszélni, kibeszélni a traumát. Leszámítva a freeblogot - jóllehet kevés szánalmasabb dolog lehet ennél, de jó volt bekiabálni inkább mindenkinek ezeket.
A freeblog a barátom is tehát, és az is fog maradni. Vagy háromszor akartam bezárni a boltot, hisztiztem, mint egy húgyos, kinevetem magam utólag. De nem tehetem meg az olvasóimmal, és nem tehetem meg a barátommal, a freebloggal sem.
Most, hogy megbotlott a freeblog, legszívesebben a szerverteremben volnék, és csipesszel válogatnám a bitmorzsákat azokról a kikúrt háttértárakról, dehát nem így megy ez sajnos. Viszont még sohasem köszöntem meg az elmúlt öt évet - most megteszem: köszönöm, freeblog. És köszi előre a többit is.
A tűzről
Először is arra kérem, ne nézzen olyan haragosan. Tekintete felégeti az összes megmaradt hidakat, amin még elérhetnénk egymást.
Hogy megcsaltam-e?
Ezt kérdi tőlem anélkül, hogy feltárná e szót teljesen, hogy feltárná van-e értelemzése a megcsalásnak e közöttünk létező csodában.
Drágám, hát ismer engem. Ismeri azt a tüzet, amivel a női mivolt iránt vagyok. Mit tűz, Krakatau - hiszen önt is ez a tűz perzselte meg, s van mellettem immár évek óta.
Nosza, mosolyog. Látja, ez az a mosoly, amitől elveszek, s látom, nem kíván engem a pokolba végleg. S ha már tűz: mikettőnk szerelme olyan hévvel izzó parázs, amit eloltani is nehéz - mint a felperzselt erdőkben még hetek múlva is izzó zsarátnok. Nekem e parázsnál melegszik a szívem s lelkem, ez tartja bennem az élet erejét. És ha holmi láng elvágyott engem az időnek arra milliszekundumára, amíg egy láng lobbanása tarthat, attól a parázs melege az otthonom.
Látja, itt vagyok.
Azon a szenvedélyes hajnalon az Orczyak kertjében magának ajánlottam az örökkévalóságot, az még mindig az öné, kedvesem. Az örökkévalóság végtelen, nem rövidíti azt egy pillanatnyi éjszaka. Szeretem önt, megvallom századjára is.
És most hozza kérem a lábvizemet végre!
Az ikrekről
Egypetéjűek (pályázat: erre jobb szót újtani, hiszen undorító). Aki nem festi a haját, és bájos ősz hajszálak mutatják a természet rendjét, már a 49-es villamoson ül, mikor testvére a Körtéren felszáll. Ezt is ügyesen időzítik valami különös szinkronizációs készséggel. Mivel gyakran utazom velük, igyekeztem figyelni, de nem láttam pl. mobilos egyeztetést. A Körtéren váró testvér festi a haját, vörösesbarna, dögös.
Amint száll fel a villamosra, már szinte kislányos izgulósan mosolyog, szinte belepirul az örömbe, míg a hasonlóan boldog testvéréhez ér. Ebbe a jelenetbe én mindig beleborzongok, mert valami nagyszerű, fel nem fogható erőt látok, amit nincs lehetőségem soha megtapasztalni, csak réveteg elemzőként részt kérni belőle. Aztán egymással szemben ülve folyamatos cseverészés alakul ki közöttük. Lelkesen, jókedvűen tárgyalják ki a… soha nem sikerült még belehallgatnom a diskurzusba, pedig a kíváncsiságom már-már indiszkrét. Villamoson meg muszáj egy kicsit harsogni mindenkinek, de ők nem teszik - első alkalommal süketnémának gondoltam őket. Később rájöttem, annyira más dimenzióban kommunikálnak egymással, hogy alig van bármi is, ammi a kommunikációjukat zavarhatná.
És csinosak. Arcuk vonala finom, arisztokratikus bájú, mosolyuk megejtően csábos. Testük kellemes, karcsú. Rajongok értük, rajongok. Minden reggelem csodái.
A szédülésről
Egyszer csak szédültem. Pont egy éve volt. Egyszer csak szédülni kezdtem, és úgy mentem mint egy részeg. A munkahelyemről, de még közeli rokonoktól is csak nagyon óvatos érdeklődések érkeztek hogylétemről - inkább szórakoztatott, hogy szinte máris temetnek egy bulvárosan vélelmezett agydaganat miatt. Képzeltem, hogy pletyiznek, húha, pedig de fiatal!
Diagnózis nem született gyorsan, sőt sehogyan. A háziorvos persze azonnal felszerelt igen nagy mennyiségű vegyszerrel, amiket egy hétig kész is voltam szedni, de furcsa hatásaik (melyek egyike sem volt képes elmulasztani a szédülésemet) miatt inkább letettem róla. A neurológushoz valahogy még bejutottam, de az MR vizsgálatra csak egy hónappal később kaptam időpontot. Addig meg is halhatok, igaz? A kérdésem a röntgenezős kisasszonyt még csak meg sem érintette. Amit én nem szeretek: a munkahelyemen a valakinek a valakijének az orvosa hamarabb is bevállalta az MR-t. Különleges élmény volt: minimáltechnó benn a gép belsejében. Szégyellem, de kimondottan élveztem.
A szédülés a csomó kínjával együtt érdekes tapasztalatokat kínált, ami nekem, az elemzőnek csemege volt. Egészen biztos voltam benne, hogy sérültek a szinapszisaim is, a serdülőkorom környékére flessbekkeltem nagyon sok esetben. Illatok, fogalmakkal kapcsolatos összefüggések - mintha rövidzár keletkezett volna. Csöppet sem bántam, szerettem serdülni is. Számos dolgot újszerűbbenk érzékeltem a valóságosnál. Nem volt kellemetlen.
Napról napra javultam, az MR negatív lett - bár kellett volna, de csak három hónap múlva mehettem volna vissza a neurológiára a kartotékozós hölgy rezzenéstelen információi szerint, így lényegileg diagnosztizálatlan maradtam. Amikor már alig szédültem, kétely merült fel bennem: nem csak a tanuló agy alkalmozkodása-e ez. Biciklire ültem. Két méter után csaknem elestem. Mégis: javultam, minden nap egy picinykét, de igen. Végül meggyógyultam, tanulságokkal: kiderült, hogy ki a háziorvosom, és a rengeteg befizetett adó és tébé ellenére szar szolgáltatást vagy azt sem kapok. Igyekszem a továbbiakban nem szédülni.
A statisztikáról
Ebben a pillanatban, 17:07 perckor, az Astoria és a Blaha Lujza téri megállók között a kettes metró első kocsijában 74 nő és 27 férfi utazik. Ez jól jelzi, hogy a férfiak a családi autót használják inkább, és fent szopnak a dugóban. A nők praktikusabbak, ésszerűbbek.
A 74 nőből
- 21 egyáltalán nem tetszik,
- 36-ot jobb híján,
- 17-et simán megbasznék.
A 27 férfi
- egyikét sem kívánom, sőt.
- többsége telefont nyomkorász, és nem is nézi meg a nőket.
Pontos adatom utóbbiról nincs, mert a Blaha Lujza térhez értünk, és ha nem is drámaian, de az adatokat mindenképp befolyásoló mértékben változott meg az utasok összetétele.
A Stadionok megállóhoz érve, az első kocsi első ajtajánál lévő utastérben egyedül vagyok férfi, 8 nő vesz körül. Ebből kettő izzadságszagát érzem.
A májusról megint
Apa felmászott a cseresznyáfára, de nagyon magasra, én meg eléggé félős vagyok, és nem csak úgy, hogy én nem merek még így felmászni, hanem félek apáért is, nehogy leessen. És akkor is ilyen jó idő volt, amikor mondta nekem, hogy vigyázzak magamra. És most már tényleg csak kettő Bandi van, ezért tényleg nem volna jó, ha apa leesne. Kigyalogoltunk a kőbányához is, az nagyon félelmetes, mert mély, végig szorítottam apa kezét. Egyfolytában bohóckodtunk, vicces képeket csináltunk, mert Laura is itt volt végre megint, és persze Eszter is. Titokban megfigyeltem, hogy bár apa fönt volt egészen magasan a fán, a levelek közül mindig nézett minket.
A városban kipróbáltuk azt a nagy lufit, amibe bele lehet mászni, és a vízre dobják. Eszter is félt benne, én még sírtam is, utána sokáig kapaszkodtam apába, és ha így beszél hozzám, azt szeretem a világon a legjobban. Feküdtünk a fűben, hogy simogasson a május, ezt mondta apa megint a májusról. Ekkor már ivott egy kis bort, és azt én szeretem, mert ilyenkor olyanokat mond nekünk, amiket máskor nem. A fa tetején mutatott egy kis bogyót, hogy az ott az élet, és hogy semmi más nem számít. És hogy szeressük a természetet meg az embereket. És mondta, hogy egyszer majd a fűben alszunk, jó? Utána megkergetett minket, és ahogy futott Eszter után, az a nagy ember, az én apukám, azt akartam, hogy a május mindig simogassa őt, mindig.
A májusról - 2008
Itt lehet meghallgatni, köszönettel Cippo-nak.
A lábról
L. nem mert kinézni a takaró alól, ugyanakkor perceken belül meg kellett tennie, mert pisálnia biztosan kellett, a hányhatnék egyelőre csak ott sündörgött, bár egyre céltudatosabban.
- Ki ez a nő bazmeg - L. elméje rohamosan tisztult, vagyis L. inkább csak kezdett magához térni. A közelmúlt villanásokból kezdett történetté lenni, az eltelt éjszaka őrülete…
De ki ez a nő? Mert a nő kétségkívül ott szuszogott. L. nem merte megnézni. Pedig hamarosan tényleg irány a klozet, de jó lesz végre. Fingania is kellett, s mivel a lány mélyenalvónak tűnt, inkább kevesebb, mint több sikerrel óvatoskodta ki a gázt. A vége már határozott bugybogás volt.
- Faszom - gondolta L., de meg is nyugodott, hisz a nő aludt tovább - ezt a picsát bazmeg, az se számít, ha összeszarom az ágyát. Ágyát! Hát nála vagyok? L. óvatosan kikémlelt a takaró alól. Nem látott semmit a lányból, csak a lábát. L. imádta a női lábakat, de csak az apró, kecses, hamucipőkéseket. Hát ez nem volt hamucipőkés. Lehetett vagy 42-es, úristen.
- Be fogok hányi basszameg - L. diszkrét, de határozott mozdulatokkal fedezte fel a klozetot.
Amikor már a villamosmegállóban tesztelte idióta orrafújásokkal a saját szájszagát (még ő is kegyetlenül pocsolyaszagúnak érezte), már az éjszaka begyűjtött méreganyagok nagyobb részétől megszabadult. Megint eszébe jutott a lány, akiből csak egy láb látszott, és borzongott.
- Megbasztam egy lábat, baszki. Még szerencse, hogy nem volt rajta balerinacipő - könnyebült meg L., és felszállt a négyeshatosra.
Megint
Egy időben még az ötletek (vö. ihlet) is elkerültek. Aztán előbukkantak megint, a buszon, a villamoson, szarás közben. Mosolyogtatóak, briliáns módon megírhatóak.
Rögtön utána azonban a kétely szegte kedvét az írásnak. Érdekel-e még valakit a jó öreg libretto? Amikor kihalt blogmezőn poroszkálok, üszkös romok mind, amit olvastam egykor naponta, irodalmilag legalábbis. Üresek a feedek. Text úgy ahogy tartja magát. Kibaszott terminátora a freeblog erőknek.
És nem marad kedvem megírni, hogy csak ott legyen árván, ebben a nagy fácsé-twitter Epepében. Vagy leáldozott a műfajomnak, ha volt egyáltalán vagy csak fasz vagyok. Megint.
A peronőrről
A nevem V.P., ötvennégy éves vagyok, egyedül élek Rákospalotán. Nem jellemző rám a kitárulkozás, okkal fordulok most mégis a nyilvánossághoz, soraimból ez ki fog derülni. A szakközépiskola után helyezkedtem el a BKV-nál, apám csak annyit mondott: ennivalóra elég lesz, többet meg minek. A kisföldalatti vonalán, a Bajza utcánál lettem peronőr. Nekem ez a munka azonnal megtetszett: nem igényelt különösebb fizikai terhelést, a felelősség is egy magamfajta egyszerű ember által kezelhető mennyiségű volt.
A jelzőrendszer automatizálása után sokkal kevesebb dolgom lett, jegyárusítást is csak átmenetileg végeztünk. Úgynevezett munkahelyi légkör korábban sem volt meghatározható, de a kilencvenes években gyakorlatilag lassacskánt megszűnt mindenféle emberi érintkezés, ami a munkahelyemhez kötött. A Bajza utcához még mostanság sem állítottak ellenőröket, ahogy egyébként szinte mindenhová, és a vonatvezetők is szép lassan lecserélődtek egy fiatalabb generációra - korábban legalább a Gyuri vagy a Pogácsás Rózsi intett egyet, ha jó kedvük volt, még tülköltek is.
Más utasítás híján természetesen nem kezdtem önálló ugrabugrálásba, minden hétköznap reggel hat órától kettőig szolgálati helyemen tartózkodtam. Egyre eseménytelenebbé váló műszakjaimat olvasással töltöttem ki, elég legyen annyi, hogy a Francia históriával másfél hét alatt végeztem. A fizetésem annak rendje szerint megérkezik számlámra, a peronőri fülke ajtaja alá pedig minden évben be van csúsztatva a BKV Majális szóróanyaga, így okkal feltételezem, hogy pozícióm ismert és indokolt.
Egy különösen rossz hangulató őszőn - akkor már négy éve meghalt anyám is - egy zord szerdán nem mentem be dolgozni. Másnap összemart lélekkel ültem be már fél hatkor a fülkémbe, de a virgonc ördög ott bújkált: nem történt semmi különös. Egy hónap múlva egy egész hetet hagytam ki, sokszor elsétáltam állomáshelyem felett - nem látszott semmi rendkívüli. Fogalmam sincs, ki a közvetlen felettesem, utoljára a Kozma Pista bácsiról tudok, de ő már hetvenkilencben a nyugdíjra készült.
Ezért kérem a kedves olvasókat, adjanak tanácsot, ha esetleg a BKV-tól is olvasna bárki, különösen örülnék. Minden hétköznap reggel hattól kettőig a Bajza utcai peronőr fülkében vagyok megtalálható.
Mariskáról
Lassan hajnalodott. L., mint ilyen helyzetekben gyakran, gyorsan kielemezte magában a "hogy kerültem ide" kérdést. Mert jó volt ez a hajnal, nagyon is. Alig hűvös, tószagú mátrai hajnal volt ez, csurig szerelemmel, L. herevezetékei is elérték teherbírásuk határát.
A hajnalban ott volt ugyanis Mariska. Mariska, aki szőke volt, kék szemű és babaarcú, L. minden maszturbációs fantáziáinak főszereplője. Csak most tényleg itt volt, létezett, beszélt, érintett és csókolt.
Valahogy megint idekeveredtek, ebbe a mátrai kempingbe. Valaki mindig kitalálta, hogy majd itt lehet csajozni. Csajozás szinte soha nem lett belőle, ivás és hangoskodás gyakrabban. Most valahogy így lett, gondolta L., alig tudta rekonstruálni a megismerkedés pillanatait, pőre leszólítósdi volt, és jól ment, hiszen akkor már szinte bármilyen nyelven lehetett beszélni az italok miatt.
Mariska ugyanis holland volt. Ez manapság már szinte természetes, de akkoriban, a rendszerváltás hajnalán nagyon menő volt nyugati csajokat kúrni.
Később szétspriccelt a társaság, Mariska meg L. pedig a kis mátrai tó egyik apró szigetén vert tanyát. Amikor a többiek hazafelé indultak, hangosan szólongatták L.-t, aki nagyon megható perspektívákat vázolt a kislánynak, hogy tudniillik, ha most ő elmegy, ez az egész csodás összefutás és őrülten romantikus kaland merőben hiábavaló volt, micsoda pazarlás.
- Stay.
Az egész mátrai hajnalból, ebből az őrült, igazi tinisen gyermekded bohém éjszakából ez a dramaturgiailag tökéletes szó maradt meg L.-ben örökre. Mariska rövid meggondolása, picit megremegő keze, és filmvásznasan csillogó gyönyörű szemei, és kellemesen telt ajkai, ahogyan végül kiejti ezt a szót.
- Stay.
L. maradt, és az egész Mariska ügy is, hoszzú-hosszú éveken át. Nem múlt el hét, hogy ne érkezett volna levél a postaládába (mennyire fölajzott, vágyakkal boldogított volt még egy levél várása is, e-mailt nem lehet így sajnos - hiányzik a szív a technológiákból), L. vadul hollandul kezdett tanulni, összes szerelme Rotterdam felé irányult.
A megőrülés, a hév immár egy emléknek, egy tökéletes éjszakának szólt, és ez determinálta az elkerülhetetlenül szürke véget.
Mariska sok év múltán úgy döntött, meglátogatja L.-t. Mariska még mindig nagyon szerelmes volt, de a 17 éves lányból túl magas felnőtt lett, innentől L. unta az egész találkozást, ráadásul már Frankfurtba vágyott. Mariska sírva utazott haza.
Tizenvalahány év után az internetnek köszönhetően L. felkutatta Mariskát. A válasz e-mail nem késett, Mariska ráadásul - valóban elképesztő véletlen - éppen Budapestre készült. A Kispipában találkoztak, sok szilvapálinka fogyott, L. örült, hogy talán valamelyest jóváteheti múltkori sprődségét. L. pisálás után előre kigondolt jópofa történetekkel ült vissza az asztalhoz, ám hirtelen nagyon ismerős volt a Mariska-arc. Ugyanaz az arc volt, amit akkor látott, amikor Mariska végül marasztalta. Csak most ennyit mondott annyi végtelen, és L. által már jelentéktelennek hitt történet után solveigi hűséggel talán, hogy:
- Why?
A Pinarellóról
Egy ideje fohászkodom egy eszközért, amit az USB csatolóba lehet dugni, és működése során alkoholt érzékelve a leheletemben, letiltja a közösségi oldalakat, valamint a shopping és aukciós szájtokat. Félrészegen leadott licitjeim csak akkor jutnak el a fontos információkat feldolgozó agyrészeimhez, amikor pár nap múltán az ebay megörvendeztet egy levélkével, hogy megnyertem a (Klassischer Stahlramen) Pinarello kerékpárvázat. Ilyenkor rövid ideig szipogok, szörnyen tekerek agyban, és törnek elő a flashek is, hogy bazmeg vettem egy biciklit Németországból.
Ugyanakkor az ilyen mód meghozott döntéseimet még sosem bántam meg. A Pinarello vázat minden bizonnyal az immár leküzdhetetlen mozgás iránti vágy generálta, és az a belső feltételezés, hogy még mindig kibaszott erős vagyok.
A Pinarello Gavia váz aztán 2 nap alatt megérkezett Németországból, akkurátus csomagolásban, patyolattisztán, a nyeregcső és a kormánystucni kivéve, de gondosan rögzítve. Előző tulajdonosa, Rudolf, némi nosztalgiával írt vissza, mikor lejelentettem neki, hogy a Gavia itt van, és nekikezdek összeépíteni. Aztán megnyugodott, amikor olyanokat írtam, hogy "Gavia will fly on the Hungarian roads".
Amint pucoltam a fékjeimet, a váltókat, ahogy beállítottam a kerekeket, óráról órára törtek elő az emlékek, és hatalmasodott el bennem az adrenalin. A gyerekeim feltétlenül ott sündörögtek körülöttem, az extázist megneszelték, és részt akartak belőle. Akkor nyilallt belém, hogy ősi VHS-ekről szerzett youtube szeleteken láthattak csak hősnek, mégis milyen gyakran fölemlegetik. Reméljük, most majd élőben is lehetőségük lesz arra, hogy végignézzék apjuk tökéletes szenvedését, amint vicsorogva tapossa a pedált, és folyik a nyál, folyik a takony.
A faszhúgyfoltról
A faszhúgyfolt az speciális férfiprobléma.
Bárkivel előfordulhat, intelligencia, származás nem számít - ennek ellenére a hölgyeknél ez egy ilyen lúzerkategória. Hiába a gondos lefejezés pisálás után (túl gondos meg nem is lehet, mert az már recskázásnak számít), a túl hosszú húgyút bármikor rejtegethet egy-egy önkényes viszkozitású akaratos húgycseppet, ami már garazsírozás után ürül a fehérneműre és a slicckörnyékre. A slicckörnyék szerencsétlen esetben nedvességérzékeny textíliájú, és kajánul színeződik el, mindenki meglássa: behugyozott ez a szerencsétlen, inkontinencia, prosztata és probléma. Talán még rosszabb, ha faszhúgyfoltos férfitársam tud a faszhúgyfoltjáról. Pulcsi és zakóhuzigatás a megmentő íróasztalig, az irodán átvezető négy méter a világ leghosszabb távja. Leülés után diszkrét dörzsizés, szárítani próbálás kövekezik, persze, ebben is sok veszély rejlik: mondjuk azt hiszik a többiek, hogy épp zsebhokizol. Rém kellemetlen probléma, rövd ideig tart, de akkor pokoli minden belegondolás.
Tisztára mint a Vona Gábor. Elkerülhetetlen, csuda zavaró, de gyorsan elmúlik - mint a faszhúgyfolt.
Az emberi kapcsolatokról abból az időből, amikor a mobiltelefon még csupán magazinok tudományos kisszíneseiben bukkant fel
- Szia, járt itt Tibi?
- Aha.
- Mikor?
- Vagy félórája?
- Ivott valamit?
- Két kisvodkát meg egy pohár sört.
- Adj nekem is lécci.
- Nem mondta merre megy?
- Talán a Huckleberryt mondta.
- Köszi, na heló.
- Szia, járt itt Tibi?
- Aha.
- Mikor?
- Vagy félórája?
- Ivott valamit?
- Két kisvodkát meg egy korsó sört.
- Adj nekem is lécci.
- Nem mondta merre megy?
- Talán a Nosztit mondta.
- Köszi, na heló.
- Szia, járt itt Tibi?
- Aha.
- Mikor?
- Vagy félórája?
- Ivott valamit?
- Két vodkát meg egy korsó sört.
- Adj nekem is lécci.
- Nem mondta merre megy?
- Talán a Kaprit mondta.
- Köszi, na heló.
Állítólag megtaláltam végül.
A rukoláról
Szeretem a rukolát. Disznózsír íze van.
A szakma éves közgyűléséről
Korán ágyba megyek - tervezte L., miközben rótta a kilométereket. Haza is kell vezetni valahogy, ezek a vidéki utak meg ismeretlenek, meg egyáltalán: másnaposan nem illik vezetni.
L. szerette ezeket a szakmai programokat, sok jó cimborával lehetett kibeszélni az ügyeket, olykor még okos dolgok is elhangzottak az előadásokon, és persze sok jó nő is sürgött-forgott, L. elemében (elelemében) érezte magát. Ahogy az esti, laza eseményeken is, itt már jelentősen folytak az alkoholok mindig sajnos. Ettől tartott leginkább - meg hogy vezetni kell másnap.
L. a vidéki szálloda teraszán rendelt egy jó erős kávét, örült, hogy ilyen korán már fölszolgálnak. A templom harangja reggel hat órát jelzett. Hogy a mocskos kurva életbe, abba - gondolta L., és megpróbálta összeszedni a mögötte sejtelmes homályban fetrengő emlékezetszilánkokat. Hú bazmeg- gondolta többször is L. Ingyen pálinka volt - ez sok mindent megmagyaráz bassza meg. Volt prímás is, ugrott be L.-nek, meg az is, hogy hirtelen lecsendesítette a zenekart és az üvöltve énekelő asztaltársaságot, majd fölállt a székére és egy ropogósat fingott. Hú bazmeg - gondolta ismét L., akkor viszont kissé nyugodtabbá lett, amikor eszébe jutott a hazabuszozás a csárdától. Emlékei szerint elöl ült, és még beszélgetett is, ami figyelemreméltó teljesítmény ahhoz képest, hogy a hátsó ajtón túl szinte mindenki hányt. Beugrott még valami lokál is iszonyú jóseggű, de sajnos csak komolyabb összegekért rendelkezésre álló csajokról, aztán már csak ez a terasz következett, itt.
Picsába - gondolta még L., megint nem sikerült.
A twitterről
Félek a twittertől, nyomaszt.
Nekem túl primitív, felszínes és zajos, ez az én ügyem. Ha a közelébe kerülök, az Epepe jut eszembe mindig. Ám nekem van lehetőségem kijutni, Karinthy tökéletesen megírt főhősének meg nincsen.
Öcsiről
Öcsit rajtam kívül még sokan ismerik. Az ismerik nem jó szó, mert nem ismerem, annak ellenére, hogy többször találkozom vele, mint sok rokonommal.
Öcsi a Deák téren dolgozik az aluljáróban, mégpedig ott, ahol fel kell menni a villamosokhoz. Onnan tudom, hogy Öcsi, hogy amikor egyszer elveimet feladva aprósüteményt vettem a kis fornettis lyukból, a néni, aki árul (végtelenül kedves, egészen olyan, mintha ismernénk egymást), egyszer átszólt Öcsinek, a megérkezőnek:
- De korán keltél Öcsike, hideg lesz ma is!
Öcsire nem illik az Öcsi név, mert ő egy kínai fiatalember, ráadásul magasabb a kínai fiatalemberektől megszokottól. Öcsi háromnegyed nyolc körül szokot megjönni, felhúzza a rolóját, és beveszi magát az estig nyitvatartó dohányárut és más csecsebecsét kínáló üzletébe. Vettem már párszor tőle cigit, de nem hiszem, hogy megismerne, pedig minden áldott hétköznap összefutunk. Csak én a tömeg egy része vagyok, és neki kínai valószínűleg, nekem sem tűnne fel napi ötszázezer kínai közül bárki is, sőt.
Öcsi a 49-essel jön, én azzal megyek, a Deák téren jön szembe vagy már kinyitott.
Egyszer korábban érkeztem, Öcsi éppen ott szállt föl a 49-esre, ahol én le. Engem az ilyen egyezések mindig mélyen megérintenek, hogy hát, na, minden körbeér bassza meg tényleg.
Akkor erősen összenéztünk, köszönhetnékem volt, mint régen, amikor Kovács Kati szembejött az üres Batthyány utcában, és rám nézett azzal a szúrós szemivel, de nem köszöntem mégsem, miért tettem volna... mégis maradt bennem valami hiányérzet.
A hullócsillagról
Valami roppant giccses Barbie-csillag került elő. Hullócsillagost kezdtem el játszani.
- Gyúúú, hull a csillag apa ölébe. Lehet egy kívánságom! Azt kívánom, hogy a kis családunk mindig boldogságban és egészségben éljen.
A csillag ezután Eszter ölében landolt.
- Eszter, mit kívánsz?
- Azt, hogy sose lépjek idegen emberek hányásába.
Bandika következett.
- Azt kívánom, hogy sose legyen szajos a gatyám.
Nevelési módszereim, ha nem is tökéletesek, de kétségkívül pragmatikus vonásokban gazdagnak tekinthetők.
A nőnapról
Unoka- és tejtestvérem vezette be azt a remek eljárást, hogy az ő születésnapján fölköszöntötte az édesanyját. Hiszen neki köszönheti az életnek ezt a csodáját. A saját születésnapjára kevés ráhatással bírt, érthetetlen az ő köszöntése.
Elvárom tehát a hölgyektől, akikhez közöm van, esetleg közöm volt, hogy nőiességük virágba borulását, amit nekem köszönhetnek nagyrészt, jutalmazzák szabadonválasztott ajándéktárgyakkal.
Mert a nő nem nő férfi nélkül, ezt korábban már levezettem talán, most nem teszem újra. A nőség oka a férfi hát.
Mindent összevetve a nőnap ugyanakkora marhaság, mint fenti okfejtésem legalább. Tőlem ne várja senki nő, akikért folyamatosan rajongok, hogy egy napra korlátozzam örökös szenvedélyemet, és ezzel bántsak.
