Libretto

• Blog oldal
• Archívum
• 

A földről

- Majd meglássa maga is. Ahogy megöregszik. Nem véletlen az, hogy porbú lettünk és azzá leszünk. Ugye. Az ember visszatér a fődhö. Majd meglássa maga is, ha megöregszik. Vágyni fogja a fődet. Nem azt mondom én, hogy kapálni akar, mit tud maga a kapálásrú. Meg szántani se akar, mit tud maga arrú. Hanem szeretni fogja egyre jobban. A fődet.
Nagyott szippantott a friss tóparti szélből, megigazgatta a kendőjét, és folytatta:
- Nézze meg ezt az epret e. No kapjon be hamar pár szemet, szereti biztoss. Ugyehogy. Hát csak a fődbű lett az, maga megeszi az epret e, maga meg abbú van, amit megeszik. Úgyhogy a fődbű vétetünk aranyfiam, meg oda is térünk vissza. Nem azt mondom én, hogy vágyik az ember mán a főd alá, ki akar meghalni. Bár mostanában már alig bírom a derekam, elegem van no. Az uram is mióta itthagyott e egyedű...
Sírva fakadt, de nem szenvedélyesen, hanem csak inkább megszokásból és illedelmesen.
- Becsűjje meg a fődet arnayfiam. Majd meglássa maga is. Hogy vágyik a fődhö egyre jobban. Az a izé is a, az a bankigazgató, hogyhíjják, kertészkedni kezdett. Az is csak ember, micsinájjunk. Nézze meg ezt az epret e. Hát nem igaz, hogy nem érti amit mondok neki. De jó szaga van e, csak morzsolja szét a kezibe a fődet, oszt szíjja be a szagát. Majd meglássa maga is, aranyfiam.
Visszament a sorok közé, becézgette kicsit az epreket, ki-kitépett egy fűszálat, talált egy pénzdarabot is. Mielőtt zsebretette, megköpködte mindkét oldalát.